"Rohantam...Csak szaladtam.Minél messzebbre mindentől és mindenkitől. Nem tudtam mi elől futok, de tudtam,szaladnom kell. Pedig a lépcsőn még azt mondtam, hogy nem menekülök a gondjaim elől,hiszen utolérnek. Lehet, hogy pont előlük suhanok a távolba?" - mondta magának a lány, ki már messze járt a lépcsőtől, ahol nemrégiben még pityergett. A fekete ruhája csak lobogott mögötte, ahogy sebesen rakosgatta a lábait, egyiket a másik után.
"Kíváncsi vagyok és elviselhetetlen. Cáfolom a saját elveimet,s nem tartom be azokat. Nem törődök az emberek érzéseivel, csak arra gondolok, hogy mihamarabb megtudjam a választ, miután keresgélek.Miért pont ezekkel a tulajdonságokkal lettem ellátva? MIÉRT??" - elmélkedett a lány, miközben a maradék energiáját is elhasználva rogyott össze a még épphogy csak álldogáló híd lábánál. A fejét a korlátnak támasztotta, s könnyei mosták az arcát újra és újra. Némán, csendben ült azon a helyen...Sírdogált, ott, mindenkitől távol. Magányosnak, egyedülinek és lényegtelennek érezte magát. Gondolkodott az életén, a háta mögött hagyok évein, a gondjain, s az érzésein. A természet közben egy dallamot játszott a gondolatai alá, ahogy a patak folydogált, ahogy a levelek susogtak a szél érintéseitől, amik a lány arcát is simogatták. Majd megpróbált felállni. Érezte, hogy még erőt kell gyűjtenie, de tudta, menni fog, csak az akarata kell hozzá...
