Volt már úgy, hogy valamiben csalódtatok? Vagy akár egy fontos személyben? Beleélitek magatokat valamibe, amiről utána kiderül, hogy tök felesleges, mert mást nem érdekel, csak téged. Csak mész a fejed után, egyenesen előre, egy végtelenbe tartó úton, aminek a végére sosem jutsz el. A legrosszabb, ami veled történhet. Fájdalom, csalódottság, ingerültség, magány... Ezekkel a szavakkal tudnám ezt jellemezni. Vársz valamire, ami neked nagyon fontos, majd jön egy nagy szél, ami ledönti a homokvárad, amit hosszú időkön keresztül építettél. Megéri ezt? És melyik a legerősebb szél, ami fél pillanat alatt végezhet a munkáddal? Az, amelyiket egy számodra fontos személy okozza. Majd kezdheted elölről az egész munkádat, mert minden odaveszett a szélviharban.

Széttört lélek, széttört álom...Egyedül a szív az, ami nem tört szét... Hogyan lehetne megfogalmazni azt az érzést, ami egy emberben ilyenkor kering? Sosem tudtam, és soha nem is fogom tudni... Miért is vannak a versenyek? Hogy összezúzzanak egy embert, mikor kezd inden jóra fordulni és, hogy csalódást okozzanak ezzel nekik... Ha bundázás van, miért kell az embert behívni újabb fordulóra? Miért kell reménnyel kecsegtetni? Miért, miért, miért? Sok a kérdés, s válaszolni rájuk nem lehet... Közben az embert legbelül felemészti a bánat, csalódás, fájdalom, amikről beszélni viszont nem tud... Nem tudja magából kiadni ezeket a dolgokat... A sok munka, a sok fáradozás, mindaz felesleges... MIÉRT? Tehetjük fel újból a kérdést, de értelmetlen, hiszen válasz nincs rá... Felesleges utána keresgélni, hiszen mondom, válasz nincs... Az emberek önzőségből, és irigységből, vágyból és pénzéhségből, boldogságtól és szenvedéstől tesz ilyet más emberekkel... Valaki nekem azt mondta nem rég, az ember akkor boldog, ha mást lát szenvedni... Kezdek rájönni, hogy ez valóban igaz...