Megint megjelentem. Nem volt jó a gépem, ezért nem tudtam közöttetek jelenlétet mutatni. Egy vihar középpontjába kerültem. Vihar, ami vitákból épül fel. Tudom, hogy néha úgy viselkedem, mint a strucc, hogy a kritikák elől homokba dugom a fejem, de azért van, mikor nekem van igazam, s mégse ismerik be. Érettebb vagyok elvileg, mint a többi velem egykorú tini, de én nem ezt látom. átom még magam, ahogy elsős vagyok, és besétálok az iskolába kíváncsian, hogy mi és hol van. Aztán következő iskolámban is évnyitó, és akkor már hetedikes voltam. És most megint új hely, új emberek, új személyiségek. Megint változás jön. Elviekben a változás jó az embernek, de én nem tudom. Van egy érzés legbelül bennem, amit nem tudok minek megköszönni. Egy érzés, amit le sem tudok írni pontosan, hogy mi lehet ez, csak szúr, és fáj. De csak akkor érzem ezt, mikor két személyt látok, hiába nem akarom. Rossz elviselni mindent. Tudom azt is, hogy marhaság minden, amit itt leírok, de úgy érzem, hogy muszáj nyitnom más felé is, illetve mások felé. A fejemben jár a budhizmus elve, hogy vágy-fájdalom-lemondás a vágyról-normális élet. Azon gondolkozom, hogy mennyire lehet igaz. Mert azt hiszem, van benne valami. Ha csak a magam életét nézem, van pár dolog, amiről el tudom ezt mondani. Ha lemondanék pár dologról, talán nem lenne ennyi "fájdalom" bennem...