„Csak menekülni akartam. Futni, futni és meg nem állni. Rohanni a gondok elől egy olyan helyre, ahol magam lehetek, ahol nem szól hozzám senki, s ahol nem kell minden kérdő tekintetre figyelnem. De ez a perc sosem jön el. Hogy miért? Mert tudom, hogy értelmetlen menekülni, hiszen a dolgok mindig utolérnek.” – mondta egy lány, ki a lépcsőn kuporodott össze, s szeméből könnycseppek folydogáltak. A sminkje teljesen lefolyt már, de őt nem érdekelte, csak egy dolog, hogy minél hamarabb túljusson a megpróbáltatásokon. Félt a kósza, lenéző pillantásoktól, a semmibe néző szempároktól, kik ezen csak jót nevettek.
„Erősnek kell most lennem! És az is leszek! Nem figyelek rájuk, amit mondanak, az egyik fülemen be, másikon ki…” – suttogta a lány, s letörölte a nedvet, mely az arcán csöpögött, de tudta, ezt úgy sem fogja tudni megtenni, mert ahhoz túlságosan szereti ezeket az embereket. Pont ezért fájtak még jobban a sértő mondatok, amiket neki mondtak. A szeretteink tudják a legmélyebbre döfni bennünk a kést, s mindig megtalálják azt a pontot, ahol a leggyengébbek vagyunk. A legrosszabb az, hogy fájdalmunkban rögtön összeesünk, s még visszaszólni sem szólunk, mert mi nem akarunk ártani neki, akármennyire is rossz az érzés, amit tőlük kaptunk. Harag, szomorúság, fájdalom, elesettség. Ezekkel jellemezhettem volna a lányt, ki már két lépcsőfokkal feljebb ült, de még mindig nem szedte össze magát. Ahhoz túlságosan félt az újabb csalódástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése